vége.

Hát eljött ez. Már félig „érett” vagyok. Már csak a szóbelik. Nem akarok sokat írni az érettségiről. Nem volt annyira vészes. Matekom is elvileg megvan. Ami ugyebár nem rossz. Szóval, majd meglátjuk június 2.-án hogy mi lett.
Most van egy hónapom. Egy hónapom, hogy tanuljak. Hogy összeszedjem magam. Lesz időm magamra. Vettem egy aerobick bérletet, holnaptól beizzítom magam. Lesz időm olvasni. Eddig ez van így „tervbe véve”.
Másrészt, nem tudom megfogalmazni, hogy mi van. Vagyis, megtudnám, azt hiszem. Csak félek egyértelműen fogalmazni. Attól félek, hogy Ő (samu, te tudod szerintem a legjobban) is jár itt, valami véletlen folytán. Anitánál olvastam. És bocsi, de elloptam. Megérintett. És teljesen így van, most azt hiszem: °Igen, mindig kell adnunk magunknak, másoknak és egymásnak egy újabb esélyt, mert sohasem tudhatjuk, mikor jön el a perc, amikor már késő lesz, és csak annyit tudunk majd mondani „Pedig kettőnknek járt volna még egy esély!"°
Tudom, hogy hibáztam. Hogy nagyon nagyot hibáztam Vele szemben.
Az előző postomban feltett kérdésekre is megtaláltam azt hiszem a választ. Nem vagyok erős. Talán gyenge vagyok. Küzdenék. De nem merek. Nem hiszem, hogy lenne értelme. A célt látom magam előtt, de az utat nem. És ez baj, azt hiszem. Elég nagy baj.
Be is fejezem oké?! Most már semmi értelmes nem jön ki belőlem. A-a. Nem megy.